Diszkográfia

 

 Volta
(2007)


Narancssárga folyó, halványkék ég.
Volta egy olasz tudós, egy mesterséges afrikai folyó, egy tánc és egy tó neve. És Björk új lemezének címe is, amely Európában csak május 7.-én kerül a boltokba, de Mexikóban – a világon először – már május elsején megjelent. (Ki tudja, miért éppen elsőnek itt.) Ha jól számolom, ez Björk hetedik stúdióalbuma. Ha mindent beleszámolunk, a gyerekkorában kiadott első albumtól kezdve a jazzlemezig és a filmzenékig, akkor az izlandi énekesnő már a tizedik lemeznél tart, plusz egy greatest hits korong, no meg a kiadatlan felvételeket is összegyűjtő Family Tree; az énekesnő szilárd rajongótáborának kapacitását jellemzi, hogy ez utóbbi, 2002-ben kiadott, 6 lemezből álló összeállítás, borsos ára (magyar viszonylatban 15 ezer Ft) ellenére szépen fogyott. 2006-ban az összes album újrakevert verzióját is piacra dobták dobozos változatban, Surrounded címen (ez az Egyesült Királyságban 55 fontért kapható). S akkor a különféle maxikat és koncert-DVD-ket még nem is említettük. Ezeken kívül ott vannak még az együtteseivel (a Kúkl-lal, a Tappi Tíkarrass-szal és a Sugarcubes-szal) kiadott lemezek, összesen hat. Elég tetemes mennyiség, tekintve, hogy a Björk által űzött műfaj nem éppen sorolható a könnyen megalkotható és könnyen befogadható kategóriába. Björköt manapság már mindenhol komolyan veszik: nem csak a könnyűzenét favorizáló intézmények fogadják szívesen, de a zene olyan patinás fellegvárai is helyet adnak koncertjeinek, mint a londoni Royal Opera House, a berlini Deutsche Oper vagy a new yorki Radio City Music Hall.
Björk csodagyereknek indult, aztán pszeudo-punk együttesekben énekelt, csinált egy jazzalbumot, és több film zenéje is az ő nevéhez fűződik. Szólókarrierje során találta meg azt a hangzást és azt az alternatív műfajt, amit igazán magáénak érez. „I’m the queen of provocation”, ahogyan az I go humble-ban énekli, és ennél pontosabb meghatározást nehezen adhatnánk. Björk zenéje eltér mindentől, ami hétköznapi és megszokott, és általában kétféle reakciót vált ki az emberekből: a rajongást vagy a heves elutasítást. Vannak, akik nagy művésznek, mások közönséges kóklernek tartják; egyesek képesek élethalálharcot vívni a koncertjeire való bejutásért, másokat a hangja és az arca is olyan mértékben idegesít, hogy ha meglátják vagy meghallják, már váltják is a csatornát.

Be kell látnom, ha Björk továbbra is annál a nehezen emészthető zenei vonulatnál marad, amit legutóbbi filmzene albuma, a Matthew Barney azonos című filmjéhez készített Drawing Restraint 9, és a Medúlla c. utolsó stúdióalbum egyes dalai képviseltek, akkor nagyon sokan elbúcsúztak volna tőle, mint favorizált előadótól. Az előzetesen kiszivárogtatott néhány sample, pár rémesen rossz minőségű, de azért valamennyire képet adó koncertfelvétel a YouTube-on, illetve az Earth Intruders promó verziója azonban bizakodásra adott okot. Újdonság volt a tempós, lendületes, néha kifejezetten elektronikus, de alapvetően az afrikai zenei hagyományokra építő alap, és abban reménykedtünk, végre újra hallunk igazi, „dalszerű” opuszokat – és ebben meg is erősítettek a lemez koncerteken már előadott számainak felvételei. A beharangozott táncos ritmusokból azonban nem sokat találunk az albumon, egy-két dalt leszámítva. De ez semmit sem von le a lemez értékéből, csupán az előzetes „fülesek” megbízhatóságát minősíti.

Első hallgatásra nem igazán lehet eldönteni, mit is kéne gondolni az albumról, még abban sem voltunk biztosak, hogy a Björktől megszokott, ügyesen összerakott és rafinált zenével, vagy teljesen esetleges számokkal van-e dolgunk, vagy mindkettővel egyszerre. Ez az album kifejezetten jó és eredeti, és a hangvétele sok aspektusában újszerű, annak ellenére, hogy Björk bizonyos szempontból visszatért a gyökereihez. Ez azonban messze nem ugyanaz a zene, mint amit a Sugarcubes-tól vagy akár a Debut albumon megszoktunk, még ha egyes stíluselemek visszaköszönnek is. A Volta Björk egyik eddigi albumára sem hasonlít igazán, és semmiféle műfaji keretbe nem illeszthető bele. Türelem és elmélyülés kell némelyik, különleges összhangzatra épülő számhoz, mint amilyen pl. a légiesen gyönyörű Pneumonia, a monotonon lüktető Vertebrae by Vertebrae vagy az Anthony Hegarty-val duettben előadott The Dull Flame of Desire. Björk most is előszeretettel vet be nagyzenekari elemeket, a vonósok helyett ez esetben főként fúvósokat, kicsit a Debut album Aeroplane-jét és The Anchor Song-ját felidézve. Találunk azonban a lírai emelkedettségtől igen távol álló számokat is, a legdurvábbra alighanem az ipari zene és a zúzós metál világát idéző Declare Independence sikerült (ha nem nő énekelné, minden további nélkül elférne egy Slipknot vagy Barbaro albumon). Csak a Hope c. dalt találtam egy kicsit laposnak, könnyen megunhatónak, ennek viszont a szövege lett enyhén szólva provokatív („what’s the lesser of 2 evils? if a suicide bomber made to look pregnant manages to kill her target or not? if she kills them or dies in vain?”) Az album egyszerre heves és meditatív, agresszív és helyenként éterien szép, mégis végig érezhető benne a sötétség, vagy egyféle betegesség, nem feltétlenül a szó negatív értelmében. Érdekes momentuma az albumnak a Pneumonia c. szám, amiről Christian Krohg Beteg kislány c. festménye jutott eszembe, ami annak idején olyan nagy vihart kavart Norvégiában; szépségében is egyfajta öntudatlan, lázas lebegést idéz, ami már a halál előszobája. Az egész album a hús és vér zenéje, a zsigerek zenéje, akárcsak a Medúlla, de annál extrovertáltabb, kezelhetőbb; vidám, tekintélyes és szokatlan, akár egy méltóságteljesen hömpölygő narancssárga folyó, és felette a bárányfelhőkkel tarkított, halványkék ég. Érezhető, hogy Björk már több filmhez is készített zenét; a Volta helyenként kifejezetten „filmzeneszerű”, számomra legalábbis tökéletesen „vizuális”: a zenét hallgatva mindig pontosan tudom, mit látnék a filmvásznon.

Két duett is helyet kap a lemezen, mindkettőt Anthony Hegartyval énekli Björk. Anthony hangját elsőre kissé modorosnak éreztem, mint ahogyan Björk hangja is helyenként mintha fátyolosabb volna, mint megszoktuk, de ezt inkább tekinthetjük a hangszerelés sajátosságának, mint hibának. Néhány dal első hallgatásra kifejezetten disszonáns, aztán megtaláljuk benne a rendszert és a harmóniát. A Wanderlustban és a The dull flame of desire-ban pl. nagyon erős a fúvósok által adott ellenpont (mint a The anchor songban annak idején), máskor a fúvós szekció monoton alapot képez, pl. a Vertebrae by Vertebrae esetében, vagy a légiesség érzetét kelti, mint a Pneumoniaban. Björk mintha a saját hangját is hangszernek tekintené, amely helyenként belesimul a zenekari környezetbe, egy eleme annak, de nem feltétlenül emelkedik a többi hangszer fölé. Hallottam olyan véleményt, amely a dalszövegek ellaposodását vetette az énekesnő szemére, de én ebből nem vettem észre semmit: Björk most is hozza a többértelmű, szimbolikus szövegek arzenálját. „Neurosis only attaches itself to fertile ground where it can flourish”, énekli egy helyen, és valóban, az album, életteli lüktetése ellenére, vagy azzal együtt, mintha a neurózis egyes fázisait jelenítené meg a zene eszközeivel.

Björk maga is úgy nyilatkozott, hogy az új albumot nem vette véresen komolyan, és nem akart mindenáron valami eget rengetőt alkotni; a Volta minden bizonnyal épp ettől tud újszerű lenni. Azt azonban nem állítanám, amit a One Little Indian kiadó, hogy tudniillik a Volta Björk „eddigi legemészthetőbb” albuma, sőt. A kiadó nyilván az eladás megkönnyítése végett tesz ilyen kijelentéseket, de ez így nem igaz, a Volta tömény és nehezen feldolgozható anyag, még ha a bevezető szám, az Earth Intruders dallamos, lendületes és táncolható is. Az énekesnő egészen különféle hangulatokat rakott egymás mellé, a zászlólengetős-igazságkövetelős forradalmi meneteléstől kezdve a kísérletező momentumokon át a legintimebb elmélyülésig, s ennek megfelelően az album elég csapongó. A Homogenic album után nevezhetnénk akár "Inhomogenic"-nek is. Egyáltalán nem olyan benyomást kelt, mint egy karrierje vége felé közeledő művész szerzeménye, épp ellenkezőleg, tele van kísérletező kedvvel, újításokkal és életerővel – erre hajaz a visszafogottnak nem nevezhető, élénk színekben pompázó borító is, amin Björk egy meghökkentő, almaszerű jelmezben pózol. Björk utolsó három lemeze komoly, már-már komor volt, a Volta azonban tele van valami sajátos vidámsággal, pozitív szemlélettel. Fiatalos, energikus album. Ami talán a legmegdöbbentőbb: Björk negyvenegy évesen is ugyanolyan kreatív, ugyanannyi kísérletező kedve van, mint húsz évesen, és még mindig képes a megújulásra. Akik eddig is kedvelték Björköt, azok nagyrészt értékelni fogják a lemezt; akik nem kedvelték, azok nem fogják általa megszeretni. Aki még csak most ismerkedik Björk zenéjével, annak semmiképpen sem ajánlom kezdetként, de a haladó rajongók nagy részének tetszeni fog, ebben biztos vagyok. Björk zenéjét eddig sem a mainstream pop rajongói hallgatták, így a célközönség nagy része nem lesz különösebben meglepődve egy-két érdekes megoldáson (a Drawing Restraint 9 után meg különösen nem).

Bár egyikhez sem hasonlít, mégis minden Björk-lemez visszaköszön egy kicsit; a lendületes, afrikai dob-alapra épülő Earth Intruders az első két szólóalbum energikus számait idézi, a The Dull Flame of Desire-ról valamiért a Selmasongs duettje jutott eszembe, a Wanderlust mintha a Hyperballad kistestvére volna, az Innocence a 5 years-re hajaz, de találunk bőven áthallásokat a Vespertine-ből is, főleg az olyan meditatív számokban, mint az I See Who You Are, a My Juvenile vagy a Pneumonia. Az említett I See Who You Are külön érdekessége, hogy kifejezetten távol-keleti hangzást idéz Min Xiao-Peng vendégszereplésének köszönhetően. Ezen az albumon erősen érződik, hogy szerzője nem elhanyagolható kirándulásokat tett az Európán kívüli zenei világban, és készségszinten megtanulta többféle összhangzás kezelését. A legtöbb földi halandónak alighanem többször meg kell hallgatnia az albumot, hogy felfedezze a néhány szerzeményben elsőre idegennek ható akkordok harmóniáját, de úgy gondolom, érdemes rászánni az időt.

S hogy van-e az albumnak politikai felhangja? Ez attól függ, ki mit lát bele; Björk zenéjében mindig volt némi társadalmi-politikai mellékzönge. Ahogy az Earth Intruders c. dal kapcsán nyilatkozta: „I had been invited by Unicef to visit the areas hit hardest by the tsunami. I was there for a few days, and I just sucked it all up, I couldn't even react to it, it was just too much. Then I had to take several airplanes and go to New York, and in a fit of jet lag, trying to sleep in airplanes, I had this dream. I dreamt that a tsunami of people would go over the airplane and hit the White House and sort of scrape it off its ground. And as I was in the dream, I was looking up at the floor tiles…Because that was something that was really weird in Indonesia, that you could see how a whole town was just scraped off the ground, but you could still see the floortiles and go, "This is the bedroom, this is the bathroom..." And all the mud and the bones, and people still digging out with teaspoons finding toys… I was with a woman who found her mom's favorite dress there, crying while pulling it out of the mud. It was pretty fierce. So this dream is like some peculiar naďve fantasy, that maybe a tsunami of people will take over the White House and correct it all.” (XFM interview, April 2007) Erre mit mondhatnánk? Úgy legyen.
Forrás: Feathered-serpent.blogspot.com

Tracklist:
01 - Earth Intruders
02 - Wanderlust
03 - The Dull Flame of desire
04 - Innocence
05 - I See Who You Are
06 - Vertebrae by Vertebrae
07 - Pneumonia
08 - Hope
09 - Declare Independence
10 - My Juvenile

 Drawing Restraint 9
(filmzenelemez)
(2005)

A párhuzam Björk és Nico között a figyelmes szemlélő számára már eddig is észrevehető volt, de most hogy az izlandi énekesnő is egy avantgárd filmessel él együtt, és ő komponál zenét a férfi experimentális filmjéhez, melyben mindketten szerepelnek (ahogy a Velvet Underground néhai dizőze és Philip Garrel a hetvenes években), már szinte ordít. Persze így visszatekintve Garrel a Cremaster sorozattal híres-hírhedtté vált Barney-hoz képest már szinte klasszikus, hagyományos alkotóművésznek számít, ahogy Nico is a mostanában egyre vadabbul kísérletező Björkhöz képest. Ezúttal senki se várjon már olyan Björk-dalokat, mint a musical szerkezetet alapul vevő Táncos a sötétben esetében, főleg hogy a Drawing Restraint 9 nem is hagyományos játékfilm, hanem valami bizarr experimentália, a legfanatikusabb Björk-rajongóknak és művészlelkeknek ajánlott: a mindössze egyetlen párbeszédes jelenetet tartalmazó 135 perces mű egy japán bálnavadászhajón játszódik, ahová két nyugati látogató érkezik (Barney és Björk), akiket vendéglátóik japán tradíciók szerint megfürdetnek, felöltöztetnek, megteáztatnak, aztán jön egy vihar és a főhősök vazelinba merülve bálnává változnak. Érdekes és nagyon nehezen emészthető műről van szó.
Ennek megfelelően persze hagyományos dalokat se várjunk. Björk hangját mindössze három számban halljuk: a Bath a Medúlla album világát idézi, bár a díva énekhangja néhány helyen vinnyogásba csap át, a Stormot az énekesnő korai turnéiról ismerős sampleres-billentyűs Leila programozta és effektezte, és a Catecea az egyetlen, aminek valamelyest kivehető (angol) szövege van. Akad még egy másik énekes darab is: a Gratitude-ben Will Oldham (a leggyakrabban Bonnie ”Prince” Billy művésznéven dolgozó amerikai alt-country dalszerző-előadó, akivel Björk 2003-ban turnézott együtt) egy gyermekkórus kíséretében dalolja el egy 1946-ra datált levél szövegét, melyben japánok köszönik meg az amerikai MacAthur tábornoknak a bálnavadászati moratórium feloldását – s bármily meglepő, ez a felvétel hasonlít leginkább egy igazi dalra. Felbukkannak Björk jól ismert segítőtársai is: Zeena Parkins három dalban is hárfázik, az Amebergis March-ban a harangjáték és a csembaló alá Mark Bellék programoznak ritmusokat, a Pearlben pedig az eszkimó torokénekesnő, Tagaq liheg. A hajós témájú két kompozícióhoz rézfúvósok dukálnak, és a témából adódóan megszólalnak régi japán hangszerek is, például a sho nevű szájorgonaszerűség, de a japánra lefordított Holographic Entrypoint című Matthew Barney-szöveg No-színházhoz igazított tízperces kántálós-dobolós előadása a legnagyobb Björk-rajongók türelmét is maximálisan próbára teszi.
Forrás: Est.hu
Tracklist:
01 - Gratitude
02 - Pearl
03 - Ambergris March
04 - Bath
05 - Hunter Vessel
06 - Shimenawa
07 - Vessel Shimenawa
08 - Storm
09 - Holographic Entrypoint
10 - Cetacea
11 - Antarctic Return

 

Medúlla
(2004)

A Medúllát hallgatva csak egy dolog jutott eszembe: Ennél érdekesebb, elvontabb zenét még aligha hallottam.
Nos, jelentem alássan, kortárs vokális zene. Björk kiirtotta szinte az összes hangszert - egy gong, egy zongora és az elektronika kivételével - és csak az emberi hang köré építette számait. Az album fele Björk-től megszokott szerkesztésű dalokból áll, melyekben a ritmust a The Roots együttes lenyűgöző tehetségű beatbox-os csávója, Rahzel szolgáltatja. Az ő szájszkreccseibe kapaszkodnak az általában szép és érzelemgazdag fődallamok, a kórusszólamok, a különböző hangkísérletek (csipogások, lihegések, nyammogások), hangszerutánzások, manipulált emberi hangok. Egyedül a basszust kapjuk gépből, mivel gyakran olyan mély hangokról van szó, amit képtelenség kiénekelni. Ebbe a csoportba tartozik az album nyitó dala (Pleasure is all mine), a Pluto rakoncátlanságát és energiáját továbbvivő Where is the line, a szerelmes Who is it, az athéni Olimpiára írt, szirén- és buborékhangokkal telebombázott Oceania, a Bolyki Brothers stílusában előadott Triumph of a heart popdal, és a minden eddig leírt elemet tökéletesen egybeforrasztó, ötletes szövegű Mouth’s cradle. Bár pont ez a szám bizonyítja sajnos, hogy a világpolitika elől ma senki sem menekülhet.
A többi dalból szemezgetve rögtön akad két XX. századi kórusmű és egy kamaradarab. A Vökuró (Virrasztás) nem saját szerzemény, hanem a ma már 80 éves Jórunn Viđar kompozíciója egy izlandi asszony, Jakobína Sigurdardottír versére. A darab már a Vespertine felvételei idején is foglalkoztatta Björköt, azonban igazán fontossá a kislánya megszületése után vált számára, mivel altatódal, amelyet egy kék szemű kislánynak énekelnek, és Ísadórának történetesen kék szemei vannak. Számunkra az izlandi szöveg teszi izgalmassá a művet. A Sonets/Unrealities XI. E.E. Cummings 1923-as szonettjének megzenésítése kortárs kórusművé. A Vespertine szerelmes dalai és Ísadóra megszületése után ez a dal is bizonyítja, Björk végre megtalálta élete párját, hiszen az szeret igazán, aki képes elengedni a szerelmét. Szintén családhoz kapcsolódó élményekből született a Submarine, amit én rögtön sárgának képzeltem el, Beatles ugye… A játékos dalt az 5 oktáv hangterjedelemmel(!) bíró Robert Wyatt-tal készítette Björk, az összes szólamot ők ketten éneklik.
    Az Öll Birtan (Minden fényesség), és az egyik legrövidebb szerzemény kevés eletronikával megtűzdelve, a Miđvikudags (Szerda) két Björk által egyedül felénekelt kis szösszenet, mely a számokba beleépített halandzsa szövegű improvizációkat veszi ki és helyezi a középpontba. Szintén teljesen egyedül énekeli a gregorián dallamokat idéző Show me forgiveness-t.
    Az album leggyönyörűbb dala a Vespertine intimitását és melegségét megőrző, csak elektronikával kísért, ambient stílusú Desired constellation. Szintén ambient alapokra építkezik az Ancestors, mégis az ellenkező hatást éri el: ki lehet tőle rohanni a világból. A hanggal való kísérletezés itt éri el a tűréshatárt: Björk partnernője, Tagaq göthös kutya hangokat ad ki, csodálom, hogy nem vesztette el rögtön a hangját, nekem már a hallgatásától is görcs áll a torkomba. Ha szigorú akarok lenni, ez az egyetlen igazán kortárs és experimentális darab a lemezen, a többire egyáltalán nem lehet panaszkodni. A Medúlla bár szintén egy elképzelés mentén halad, mégsem teljesen egységes. Viszont az utolsó két album komorsága illetve szépsége és intimitása mellett itt újra megjelenik a vidámság, a játékosság, a pajkos öröm. A borító és a design ismét lenyűgöző, talán az eddigi legszebb.
    Nem állítom, hogy a Medúlla Björk legjobb lemeze, hiszen már ezren írtak kórusműveket, kísérleteztek a hangokkal, csináltak kis halandzsa szösszeneteket, de az emberi hanggal létrehozott zenék ilyetén stílusokon átívelő keverése nagyon ritka. Én szeretem.
Forrás: Musicmagazin.hu

Tracklist:
01 - Pleasure Is All Mine
02 - Show Me Forgiveness
03 - Where Is The Line
04 - Vökuró
05 - Öll Birtan
06 - Who Is It
07 - Submarine
08 - Desired Constellation
09 - Oceania
10 - Sonnets/Unrealities XI
11 - Ancestors
12 - Mouth's Cradle
13 - Mi
đvikudags
14 - Triumph Of A Heart
15 - Komiđ ( Japán bónusz dal )

Vespertine
(2001)

A spanyol, amerikai és izlandi stúdiókban rögzített Vespertine, mint címe is mutatja, esti/éjjeli lemez, de közben mégis sokkal melegebb, fényesebb hangulatot sugároz, mint a Homogenic. "Ez az album nagyjából arról szól, hogy egyedül vagy otthon, nagyon csöndes, befelé fordulós hangulatban, és suttogsz magadban összevissza... Azért csináltam ezt a lemezt, hogy egyfajta paradicsomot teremtsek magamnak, egy kis gubót, ahová el lehet menekülni" - mondja a 1965-ben született énekesnő, aki az album készítése közben, mikor épp Izlandon volt, gyakran felvitte a laptopját egy hegyi kunyhóba, hogy ott barkácsoljon a hangokkal.

Már az albumot nyitó (és augusztus elején kislemezen is megjelenő) Hidden Place
megadja az alaphangot programozott, bugyogó alapokkal, a nanázó-huhogó énekkórussal és a nagy vonósokkal, no meg az olyan sorokkal, hogy "ott lapul a szenvedélyem / ott lapul a szerelmem / elrejtem egy takaró alá / és álomba dúdolom". A Cocoonban szintén a szerelemmel való begubózás a téma, Björk ilyeneket hangicsál magas, meg-megcsukló hangon: "ki gondolta volna, hogy egy ilyen fiú, mint ő / aki varázsos érzékenységgel van megáldva / összeáll egy ilyen lánnyal, mint én / aki simogatja, melléhez szorítja a fejét / becsusszan / félig ébren, félig álomban / visszaájulunk az alvásba / mikor másodszor / felébredek / a karjaiban, nagyszerű: még mindig bennem van!" A hangszerparkba viszonylag későn, a harmadik szám, az It's Not Up To You alatt érkezik meg a lemez egyik kulcshangszere, a hárfa, és innentől kezdve főleg a fenti négy zenei összetevő hangsúlya váltakozik, mint az Undo című számban is, mely az erőlködés feleslegességét bizonygatja. Az ötödik számban a, Pagan Poetryben a zenélődoboz is bejön a képbe, mint olyan. Ez a lemez legzseniálisabb, legfelkavaróbb darabja, főleg ott, amikor leáll a zene, és Björk magában ismételgeti az "I love him" sort, amire aztán kis kórus kezd felelgetni.

A hóba süppedő léptek zajával induló Aurora afféle panteista himnusz a hajnal istennőjéhez, természetben való megmerítkezés és ("teletömöm a számat hóval / ahogy elolvad / úgy szeretnék elolvadni én is előtted"), a balladai homályba burkolózó An Echo A Stainben számítógéppel felhasogatott éneket is hallunk, az alig két és fél perces Sun In My Mouth pedig egy 1925-ös E.E. Cummings-versre épül. A legpoposabb hangszíneket a Heirloomban halljuk, ami remélhetőleg kislemezként végzi majd - már szinte magunk előtt látunk egy Michel Gondry-klipet, miközben Björk ilyeneket énekel: "van egy visszatérő álmom / valahányszor elmegy a hangom / kis tündöklő fényeket nyelek le / amiket a mamám és a fiam sütöttek nekem... / mialatt alszom / a mamám és a fiam / meleg, csillogó olajat tölt belém / bele a tágra nyitott torkomba." A Harm Of Will szövegében Harmony Korine - a Kölykök forgatókönyvírója, a Gummo (HBO-s címén: Tétova lelkek) rendezője - a társszerző, a záró Unisonban ("makacsnak születtem / én / mindig is az leszek / mielőtt háromig tudnál számolni / kinövesztem a saját ágamat / ebből a fából") pedig a vége felé minden együtt szól, felemelő vég ez az albumnak is, aztán már csak egy kis hárfa és vonósok rezegnek.
Forrás: Est.hu

Tracklist:
01- Hidden Place
02 - Cocoon
03 - It's Not Up to You
04 - Undo
05 - Pagan Poetry
06 - Frosti
07 - Aurora
08 - An Echo, A Stain
09 - Sun in My Mouth
10 - Heirloom
11 - Harm of Will
12 - Unison


Selmasongs
(2000)

Az izlandi énekesnő ezen albumán a film általai írt zenéje hallható, pontosabban a nagyzenekari nyitány, és hat betétdal, melyek közül az egyikben a film másik női főszereplőjének, Catherine Deneuve-nek az énekét is hallhatjuk, az I've Seen It All című duettben pedig Thom Yorke, a Radiohead frontembere Björk partnere. Mivel a film egy modern musical, ezért a betétdalok is a musical-hagyományt követik, persze erős björkös csavarral (például korábbi albumait idéző effektekkel, ritmikai megoldásokkal és persze énekstílussal).
Forrás: Est.hu

Tracklist:

01 - Overture
02 - Cvalda
03 - I've Seen It All
04 - Scatterheart
05 - In The Musicals
06 - 107 Steps
07 - New World


Oldalmenü
Szavazás
Látogatod így is a honlapot, hogy mostanában nem frissítem?
Igen, de frissítsd, mert már nem sokáig! ;)
Néha benézek
Most vagyok itt először